Motiváció
Ki akarja jobban a "sikert"?
Legutóbbi, Medicina Egészségpénztárral közösen szervezett online tanácsadói sorozatunkban érkezett egy gyereke motiválásával kapcsolatban tanácstalan szülőtől egy nagyon jó kérdés.
Íme:
"A fiam kézilabdázik (14 éves) látom benne a tehetséget, de úgy érzem, nem tesz meg mindent a sikerért. Nem harcol eléggé, nem látom rajta, hogy kellően motivált lenne. Úgy érzem, hogy nem lesz eredményes. Borzasztóan idegesít néha egy-egy meccsen, amikor azt látom, hogy nem hajt eléggé. Hogyan tudom átadni neki azt a tüzet, ami bennem van?"
Rajna András olimpiai ezüstérmes kajakos, a Sport Navigátor ügyvezetőjének tanácsa megszívlelendő minden szülőnek, aki már élt át hasonló érzést.
András több évtizednyi, eredményekben gazdag időt töltött el a versenysportban, valamint gyakorló szülőként végig élte saját gyermeke sportágválasztását és sportkarrierjét, így hiteles személyként tekinthetünk rá a témában.
Nos, a válasszal egy egész könyvet meg tudnánk tölteni és a tehetséges gyerek , valamint a Miért utálja meg a gyerek túl korán a sportolást bejegyzéseinkben már részletesebben is foglalkoztunk a témával.
Nézzük, mit javasol ebben a konkrét ügyben András, azaz:
Hogyan tudom átadni a gyereknek azt a tüzet, ami bennem van?
"Szinte sehogyan sem. És nem is szabad jobban akarni a sikert, mint amennyire a gyerek akarja!
Át tudom érezni az érzéseit, pontosan tudom, hogy mit érez vagy gondol a meccsek alatt. Azt hiszem minden szülő, akinek sportoló gyereke volt vagy van, azok átéltek már ilyet. Lehet sok mindennel próbálkozni, hogy nagyobb teljesítményre bírjuk a gyereket, de ez egy nagyon nehéz kérdés, és nagyon óvatosan kell hozzáfogni. Sőt, talán jobb, ha meg sem próbáljuk! Nem lehet helyette akarni!
Alapvetően a szülőnek kell átértékelni a saját vágyait, azt kell elfogadnunk, hogy lehetetlen külső szülői kényszerrel”úgy hatni a gyerekre, hogy attól majd nagyobb harcos lesz belőle. (Illetve lehet olyan módszer, de az testileg, lelkileg megnyomoríthatja a gyereket!!! …és csak olyan szülő képes így nevelni a gyerekét, aki már maga is „sérült” valamilyen szempontból.)
Amikor arra vágyunk, hogy a mi gyerekünk legyen a legjobb, legügyesebb (természetesen minden szülő erre vágyik.:-), és ezt túlzottan akarjuk, vagy el is várjuk a gyerektől, akkor esetleg olyan vágyunk van, ami nem teljesülhet. Ha csak a szülői vágyakon múlna, akkor minden szülőnek olimpiai bajnok lenne a gyereke.
Ha valamit mégis tenni akarunk, akkor az semmiképpen ne a hibák vagy gyengeségek folytonos emlegetése legyen, hanem sokkal inkább a pozitívumok kiemelése, és annak hangsúlyozása, hogy büszkék vagyunk arra, amit eddig elért, és ha van miért, dicsérjük meg!
Persze az egyensúly nagyon fontos! Csak hitelesen, és őszintén lehet dicsérni, arányban a teljesítménnyel, úgy, hogy azzal ne torzítsuk a helyes önértékelését.
Igyekezzünk egy olyan képet festeni a gyerekről, amit ő is el akarna érni, amit igazolni akar, hogy ő valóban „olyan jó” mint azt mi láttatjuk vele. Nagyon fontos, hogy a valós és a vágyott állapot között nem lehet túlzott különbség, mert az becsapja őt is és magunkat is! Tehát ezzel a módszerrel csak korlátozottan és fokról fokra lehet befolyásolni, motiválni bárkit is.
Legyünk tisztában azokkal az általános igazságokkal, hogy egyáltalán miért sportol a gyerekünk? Kérdezzük meg saját gyerekünktől, hogy számára mi a fontos adott sportágban?
Végezetül gondolkodjunk el a következőkön....